Kosztolányi Dezső:Szentbeszéd

Én, ki tavaly még könnyű szívvel jártam,
forró sugárban,
most járok itt sápadt, bús fagyok
fenyérein
és fölordítok: hol vagyok?

Testvéreim.

Volt egy kutyám
s nem vertem ki, mikor haragos éjjel
a hóvihar acsarkodott a széllel,
csúnyán.
S mikor beteg lett,
köré sereglett
a bánatom, a gondom.
Fölkeltem, hogy reá tekintsek,
úgy néztem, mint egy árva kincset.
Egész éjszaka virrasztottam otthon.

Aztán vásott és buta lázban
nem madarásztam,
mert szántam a madárfiókot, a picinykét.

Vígan kaszáló,
zöld könnyű háló
zacskójával nem fogtam soha pillét.
Sohase ültem lesve régi cser-tőn,
vörös vadat nem űztem havas erdőn.
Kikerültem a gyíkok napos árkát.
El nem tapostam
a réteken a szentjános-bogárkát.

Mostan
elmondom nektek, emberek,
Csak ezt, csak ezt – könnyezzetek.